Az első részben azt kezdtem el, hogy mit imádok csinálni, most pedig átugrom arra, amit imádnék. Ehhez kicsit vissza kell mennem az időben. Amikor megszülettem, már volt 2 féltestvérem, lányok, egy édes bátyám és nővérem, azonkívül kettőjük között született még egy lánytestvérem, aki 1 évesen meghalt. Csupa lány és 1 fiú. Majd jöttem én. Nem akartak, de lettem, ráadásul lány. Hogy ettől-e vagy genetikusan, lényeg, hogy nem lett mellem. Még akkora sem, hogy a legkisebb melltartót megtöltse. Nemrég hallottam, hogy az ölelés az, ami képes nagyobbá tenni, de ebben sem volt elég részem.
Ez a testi adottság elég frusztrációt okozott évtizedeken keresztül. Előbb szivacsos melltartó, majd több mint százötven injekció (valami hormonszerű), közben a doki próbálta helyretenni az elmémet, hogy ne legyen ez olyan fontos számomra, ettől lehet gyermekem is és még szoptathatom is, meg különben is, van akinek az ilyen tetszik. Nem kért honoráriumot sem, csak az első rendelési díjat. Utána azt mondta, majd ha végeztünk és eredmény lesz. Hát addig jártam, amíg meg nem untam és rá nem jöttem, hogy ez már így marad.
Gondolom nem árulok el nagy titkot vele, hogy a fiúkat nem nagyon engedtem közel magamhoz. Olyan 14-15 éves koromban aztán tánciskola után megismerkedtem egy fiúval. 2 évvel volt idősebb nálam. Olyan 4-5 évig jártunk együtt, néhány kisebb szünettel, amikor megunta, hogy nem engedem egész közel magamhoz. Helyes is volt, meg szeretett is, de ez kevés volt. A félelmem anyukámtól, meg az elégedetlenség magammal erősebbnek bizonyult. Egyszer végleg megelégelte, ő igazi kapcsolatra vágyott.
Ki lehet számolni, hogy a legszebb korban voltam ekkor. Érettségi után dolgozni kezdtem. Délután haza, kerti munka, kézimunka, Tv., stb. Meg anyukám és a „nyomorunk”. Az idő csak telt, semmi nem történt. Évekig meg sem környékezett senki, én sem kerestem az alkalmat. Volt 1-2 halvány próbálkozó, azokat hamar lepattintottam. Megkezdődtek a gerincemmel és az epémmel a gondjaim. Végül 29 éves voltam, amikor egy volt kolléganőm felhívott, hogy össze akar ismertetni a főnökével, akit otthagyott a felesége és szerinte nekünk egymásra van szükségünk. Már első napokban megmutatkoztak olyan felfogásbeli különbségek, melyek mindkettőnket zavartak, de magam is csodálkozom rajta, hogy én voltam az aki nyomatékosította, hogy ettől függetlenül próbáljuk meg. 1 hónap elteltével hozzá is költöztem, mert anyukám kiverte a balhét az első nála töltött éjszaka után. A férjem még 30 év után sem felejtette el neki, pedig szegény anyukám már több mint 6 éve halott.
A sok konfliktusunk – főleg anyagi természetű és a személyiségünk meg az érdeklődésünk különbözősége okozta – ellenére együtt maradtunk, lett egy okos és szép lányunk, akit valóban még szoptatni is tudtam. A mellem a házasságunkban nem okozott problémát. Sokkal inkább az, hogy nem volt semmilyen ruhatáram, főleg nem olyan, amely ellensúlyozta volna ezt a hiányosságomat.
Több mint 2 éve nyugdíjas vagyok, munkahelyem megszűnt és ekkor kezdtem el ízlelgetni a szabadságot. Tanulni, fejleszteni magam, új munkalehetőségekre koncentrálni. Elmélyülni jobban a pszichológiában, személyiségfejlesztésben. Az első önismereti kurzuson szemben találtam magam az elnyomott vágyaimmal. Nemrég tovább kutakodtam és kiderült, hogy ha kellő önelfogadással rendelkeztem volna annak idején akár erényt is kovácsolhattam volna a hiányosságomból. Én lehettem volna az első olyan modell, akinek szinte nincs melle, de a megfelelő akarattal, kitartással, stílussal, utat és hitet mutathattam volna sorstársaimnak is.
Tegnap kaptam egy internetes címet, a felezz.hu-t, ahol megakadt a szemem egy olyan hirdetésen, hogy féláron, azaz 10.000 Ft-ét vállalják a gardrobom rendbetételét. Hát, „de jót nevettem, mikor megszülettem jelszóval gondolkodóba estem. Idén 60 éves leszek, és nemhogy gardrobom nincs (illetve a vágyaim között régóta), de változatlanul ruhatáram sem. Mit is vizsgáltathatnék át. Nekem gyökeres változás kell ebben is. Meg kell találnom azt a stilisztet, akinek megfelelő kihívást jelentek, fel tud öltöztetni úgy, hogy ezzel segítsek a korombeli nőknek is. Súlyom a leánykori kb 47 kg, magasságom 161 cm, a lábam elég jó, hajam festem, ráncaimat vállalom, amit a krém meghagy, mosolyogni tudok és festem a szemem tizenéves koromtól. Egy fodrász, egy kozmetikus egy divattervező és egy jó fotós csodákat tudna velem tenni. Hihetetlenül szorgalmas is vagyok és kitartó. Abban amit szeretek és amit elvállalok. Mert csak azt vállaltam mindig, amire képesnek tartottam magam. Ez persze mindig hagyott kívánni valót maga után, tehát nem kerestem agyon magam, a férjemnek meg nem volt fontos a nőiességem és az, hogy a tenyerén hordjon. Rengeteget tudnék adni a korombeli nőtársaimnak is ha meg tudnám valósítani ezt az elképzelésemet. Nagyon tudok lelkesedni. Megmutathatom, hogy van élet 60 körül is.
„Brrrrrrr!” Zsuzsa! Ébresztő!
