Szeretnék tanácsot kérni.
Amit most a legjobban szeretnék, hogy tanácsot adjon valaki. Még találóbb lenne hirdetést feladnom a következő szöveggel: „jóbarát kerestetik”. Hogy egyáltalán legyen valaki, aki tanáccsal lásson el. Ugye lehetetlent kérek? Mert ha megtaláltam volna már magamat, a békémet, a személyiségemet, akkor ezeket mind megadnám magamnak. Én pedig elfogadnám mindenféle kétely, kérdés, kritika nélkül. Ebből következett volna, hogy anyagi függetlenségre is szert tudtam volna tenni.
Most eltekintek az előző üzleti téma folytatásától, mert most azt kell kiírnom, hogy milyen dilemmáim vannak. Szinte állandóan. Hogy mennyire vagyok jó? Ezt párszor már megfogalmaztam a lányomnak, aki mindig kijavít, hogy nem elég konkrét. Először ő sem értette, miért kérdezem ezt, de aztán igyekeztem megnyugtatni, hogy ezt nem az önsajnálat mondatja velem, hanem valóban komolyan izgat ez a kérdés.
Na ebben lenne jó a segítség. Kitől is jobb híján? Hát természetesen a legjobb barátomtól.
Na vegyük sorra ki is az. Én nem, mert az elején leszögeztem, hogy még nem tartok ott, hogy én legyek a saját legjobb barátom.
Ki a következő? Az egyetlen gyermekem, az én jó és okos lányom. Igen ám, de mi még függünk egymástól, vannak össze nem egyeztethető érdekeink. Itt elsősorban arra gondolok, hogy mindent nem beszélhetek meg vele. Nem azért, mert nem tudna bármiben tanácsot adni, hanem azért, mert van amiben nem kérhetek és ő sem adhat tanácsot nekem. Pont.
Most jön a bökkenő, hogy ezzel a felsorolásnak vége.
Itt van a legnagyobb űr. Van ugyan férjem, 30 éve, akit nem nevezhetek barátomnak, mert nem bízik bennem. Mert nem elfogult velem. Mert nem tisztel. (Azt nem mondhatom, hogy nem szeret, mert nem tudom. Soha nem mondta. Persze ez sem jelent semmit. Attól még szerethet a maga módján, vagy valamit bennem. Na igaz, ezt néhányszor mondta még évekkel, vagy talán már évtizedekkel ezelőtt, hogy egy valamit szeret bennem. De ehhez az én lelkemnek nincs sok köze.) Mert félnem kell tőle, ezáltal nem bízhatom rá gondolataimat. Mert nem tudunk beszélgetni egymással. Mert hiába mondom mire van szükségem, vagy nem érti meg, vagy nem érdekli. Mert, mert, mert stb..
Szóval végérvényesen bebizonyosodott, hogy a házasságunk nem működik. Nem voltak meg a biztos alapjai sem, az igaz, de kettőnk döntése volt, hogy ennek ellenére megpróbáljuk, mert szükségünk volt egymásra. Kölcsönösen. Ezzel a kölcsönösség nagyjából ki is merült. Ma már csak neki van szüksége rám. Mint ápolóra, mint segédmunkásra, mint takarítóra, mint szakácsra, mint felszolgálóra, mint titkárnőre, mint társalkodónőre, mint.. mint… stb.
Megfogalmaztuk már mindketten, egymásnak is, hogy feloldhatatlanok az ellentéteink.
Én most, amikor már nem tudok együtt lenni vele, arra kértem, hogy értékeljük át a kapcsolatunkat, lazítsunk rajta, és csak mint közös gyermekünk szülei maradjunk szövetségben, meg mint két értelmes ember, akik segíthetik egymást továbbra is, de már szabadabban. Tudom, hogy nem fogalmaztam elég konkréten, mert a félelmem tőle, visszatartott ebben. És ez a félelem jogosnak bizonyult. Azóta is minden nap tesztel, ki akarja húzni belőlem, hogy mik a távlati terveim. Mondjam meg, vele maradok-e, vagy itt hagyom. Tudja, hogy rossz nekem vele, és azt is tudja, hogy elhagynám, ha lenne hova mennem. Ismer is annyira, hogy tudja, nem vagyok harcos típus. Mivel szerinte nekem semmilyen anyagi követelésem nem lehet az ő „vagyonából”, marad az, hogy sakkban tart. Vagy lelépek egy szál bőrönddel, vagy kiszolgálom őt, aki már beteg. Minden nap számon kéri, miért nem mosolygok. Nyaggat, hogy szóljak hozzá, mindegy mit, csak beszéljek. Én már erre nem vagyok hajlandó. Hívom ebédelni, kérdezek, ha feltétlenül kell, szólok ha elmentem valahova stb. Ezt is egyre óvatosabban, mert ha hazajövök, azonnal faggatni kezd, illetve keresi az okot, amiért beszélhet és beszéltethet. Nekem pedig ez olyan nehezemre esik, hogy csak színjátékkal tudnám normális hangnemben közölni vele a mondandómat. Olyannyira kiábrándultam belőle és annyira meguntam a silány, sekélyes beszédet, aminek a beszélgetéshez semmi köze. Csak annyit tudok szólni hozzá, amennyit muszáj. Erőszakot kell elkövetni magamon.
Őszinte életet akarok. Vállalni a felelősséget magamért. Azt akarom, hogy ő is vállalja a felelősségét. Azt akarom, hogy ő is ismerje el, hogy mindketten hibáztunk és mentsük ami menthető.
Azt is akarom, hogy mindkettőnknek jó legyen.
Nekem most nélküle jobb.
Vállalnám, hogy ha a városban maradok, rendszeresen segítek neki. Ha nem maradok a városban, akkor is tarthatnánk a kapcsolatot emailben, úgy is tudnék neki tanácsokkal segíteni.
Ő viszont nem enged a 21-ből. Szerinte nekem házastársi kötelességem őt ápolni, kiszolgálni.
Nagyon belemerültem ebbe a témába, amiből látszik, hogy nekem most ez a legaktuálisabb. Amíg ezt nem teszem rendbe, nem tudok vállalkozásba fogni. Mert mindenhez pénz kell. Pénzem pedig nincs, csak mínuszos A hitelünk. Hiába van jelentős vagyonunk, azt magáénak vallja és nem akarja megosztani velem. Egy jelentéktelen alamizsnát lenne hajlandó odadobni nekem. Én rugalmas vagyok, hajlandó lennék sok mindenre, az 50%-hoz sem ragaszkodom, pedig szerintem jogom lenne hozzá.
Abban is benne lennék, hogy mindent itt hagyjak, ha lenne hova költöznöm. Viszont részben nincs, másrészt a józan eszem azt diktálja, hogy ennél többet érdemelnék magamtól, mint hogy ilyen helyzetbe hozzam magam. Ráadásul ugyanúgy cserbenhagyásként élné meg a férjem, tehát erkölcsileg semmit nem nőnék a szemében azzal, ha meghagynám a saját fészkében. Ugyanúgy elmerülne az önsajnálatban.
A kör bezárult.
Egyelőre marad az, hogy fejlesztem magam, tanulok és „mantrázok”.
Valakinek tippje?
