Ha jót akartok magatoknak, nagyon szépen kérlek Titeket, hogy csak olyan férfival kössétek össze az életeteket, akiről bebizonyosodott, hogy kölcsönösen tisztelitek egymást, egyenrangú embernek tekint Titeket és a fontos értékeket tekintve azonos állásponton vagytok. Vagyis tudtok közösen gondolkodni, odafigyelni egymásra és egyáltalán beszélgetni. Van közös, mindkettőtök által megértett kifejezőeszközötök. Ez azért fontos, hogy megértsétek egymást, és ne beszéljetek el egymás mellett.
Miért mondom mindezt? Nyilván azért, mert én nagyon fizetem az árát, hogy annak idején nem így tettem.
Ez nem azt jelenti, hogy érdekből mentem férjhez, pontosabban nem azt, hogy anyagi érdekből.
Csak úgy sodort az ár.
Már 29 éves voltam. Dolgoztam, hazamentem, hallgattam anyukám panaszait, TV-t néztem, kertet kapáltam, takarítottam, nyáron napoztam, ilyesmi. Úgy az utolsó kb. 9 évben néhány ismerkedési kísérletem volt, beleértve, hogy egyszer egy társkeresési hirdetésre is válaszoltam, de semmi komoly.
Tulajdonképpen a munkámat sem találtam igazán, akkor már a második munkahelyemen voltam, ui. az elsőről azért jöttem el, mert nem adta meg a munka örömét. Majdnem 10 éve voltam már ott, utoljára csoportvezetői munkakörben, mégsem éreztem magam elég hasznosnak.
Elmentem a barátnőm után egy termelőcéghez fizikai munkára. Néhány hónap után be kellett látnom, hogy hátrányos helyzetben vagyok, nem igazán megy nekem a harc a teljesítményért, a harc a minőségért stb., így éltem a lehetőséggel, és bementem ugyanott irodába. Hogy pontosan mit gondoltam akkor, már nem emlékszem, de biztosan nem éreztem jól magam, mert felmondtam. Arra sem emlékszem már, hogy előbb ismertem meg a férjem, vagy előbb mondtam fel, lényeg, hogy ott a második munkahelyemen hívott fel egy volt kolléganőm, hogy a főnökével szeretne összeismertetni, akit elhagyott a felesége és nyűgös egyedül. Persze nem így adta elő, lényeg, hogy találkoztunk, nekem tetszett. Igaz, hamar kiütközött, hogy én túl lelkis vagyok hozzá, ő nem szereti az ilyesmit. Néhány találkozás után, egyszer csak nem is beszéltünk meg következőt. Aztán engem valami arra késztetett, hogy megtegyek egy lépést, és én mentem oda hozzá. Hogy mit mondtam, fogalmam sincs már, de tény, hogy én voltam a kezdeményező. Ezt nemrég vissza is idézte a férjem, olyan módon, hogy ő már akkor, több mint 30 éve tudta, hogy a mi kapcsolatunknak nincs jövője, ezért nem keresett akkor. (Kár, hogy azt nem emeli ki, hogy valami miatt mégis belement, „hagyta magát”, lehet, hogy kényelmesebb volt neki? Ezt neki kell tudnia, mindenesetre ez is egy döntés volt részéről, ezzel neki kell szembe néznie.)
Na ezek után folytattuk. Úgy emlékszem, hogy a férjem ellett volna úgy, hogy nem élünk együtt, de amikor először nála aludtam, és reggel kocsival hazavitt, anyukám az utcán kiverte a balhét. Ezt azóta sem tudta a 6 éve már halott anyukámnak megbocsátani.
Tehát döntenünk kellett, mert édesanyám nem fogadta el ezt a helyzetet, választanom kellett és én a „kapcsolatot” választottam. Tehát én költöztem a férjemhez.
Úgy gondolom kiemelhetem, hogy a kapcsolatunkban megint én hoztam meg a meghatározó döntést.
Anyukám egy idő után megbékélt a helyzettel. Ezért nagyon tisztelem az emlékét, nagyra értékelem. Ez nagy előnye a férjemmel szemben, hogy ő meg tudott bocsátani. Most már tudom, mennyi hasonló vonás volt, van bennük, ami nem véletlen. Mindketten értették-értik az érzelmi zsarolás, fenyegetés taktikáját, bár ez nem biztos, hogy jó kifejezés, mert lehet hogy nem tudatos - mindenesetre ez nem mentség. Egyikőjük sem tudott, tud egyedül élni. Most már tudom, hogy ez az önelfogadás, önszeretet hiányából eredhet. Mindketten rengeteget beszéltek, beszélnek, szinte nem ismerték-ismerik a csend jelentőségét, szépségét, kifejező erejét, … stb. Amit még fontosnak tartok felsorolni, hogy anyukám is tele volt mindig panasszal és a férjemnek is mindennapos hosszú panaszlistája van. Ami ismét anyukám javára írható, hogy Ő nem volt viszont dicsekvős. Ez a férjemről sajnos nem mondható el. Ő olyan ügyes, hogy a panaszkodást és a dicsekvést mesterien tudja együtt művelni, amivel nap mint nap feszegeti az elviselhetőség határait. Még egy párhuzamot emelek ki kettőjükkel kapcsolatban, ami talán a legmeghatározóbb, hogy mindig valaki mást tartottak, tartanak hibásnak, szinte sohasem saját magukat. Ezzel elérkeztünk a felelősségvállalás kérdéséhez.
Hogy ne bonyolódjak túl hosszú fejtegetésbe, zárszóként arra hívnám fel a figyelmeteket, kedves sorstársaim, hogy merjétek vállalni döntéseiteket, feltételezem, hogy Ti is fontos döntéseket hoztok meg sokszor egyedül, sokszor más helyett is. Vállaljátok, ettől vagytok erősebbek mint a férfiak, csak merjetek új döntéseket hozni, ha erre van szükségetek. Ugyan önfeláldozóbbnak vagyunk teremtve férfitársainknál, ezt sem szabad túlzásba vinnünk. Mindig az önszeretet legyen az első!!!
Igyekszem rövidebb szüneteket tartani a jövőben.
