Nőnemű sorstársaimnak szeretnék segíteni

2011.10.03. 10:53 | 51eske | Szólj hozzá!

Ha jót akartok magatoknak, nagyon szépen kérlek Titeket, hogy csak olyan férfival kössétek össze az életeteket, akiről bebizonyosodott, hogy kölcsönösen tisztelitek egymást,  egyenrangú embernek tekint Titeket és a fontos értékeket tekintve azonos állásponton vagytok. Vagyis tudtok közösen gondolkodni, odafigyelni egymásra és egyáltalán beszélgetni. Van közös, mindkettőtök által megértett kifejezőeszközötök. Ez azért fontos, hogy megértsétek egymást, és ne beszéljetek el egymás mellett.

Miért mondom mindezt? Nyilván azért, mert én nagyon fizetem az árát, hogy annak idején nem így tettem.

Ez nem azt jelenti, hogy érdekből mentem férjhez, pontosabban nem azt, hogy anyagi érdekből.

Csak úgy sodort az ár.

Már 29 éves voltam. Dolgoztam, hazamentem, hallgattam anyukám panaszait, TV-t néztem, kertet kapáltam, takarítottam, nyáron napoztam, ilyesmi. Úgy az utolsó  kb. 9 évben néhány ismerkedési kísérletem volt, beleértve, hogy egyszer egy társkeresési hirdetésre is válaszoltam, de semmi komoly.

Tulajdonképpen a munkámat sem találtam igazán, akkor már a második munkahelyemen voltam, ui. az elsőről azért jöttem el, mert nem adta meg a munka örömét. Majdnem 10 éve voltam már ott, utoljára csoportvezetői munkakörben, mégsem éreztem magam elég hasznosnak.

Elmentem a barátnőm után egy termelőcéghez fizikai munkára. Néhány hónap után be kellett látnom, hogy hátrányos helyzetben vagyok, nem igazán megy nekem a harc a teljesítményért, a harc a minőségért stb., így éltem a lehetőséggel, és bementem ugyanott irodába. Hogy pontosan mit gondoltam akkor, már nem emlékszem, de biztosan nem éreztem jól magam, mert felmondtam. Arra sem emlékszem már, hogy előbb ismertem meg a férjem, vagy előbb mondtam fel, lényeg, hogy ott a második munkahelyemen hívott fel egy volt kolléganőm, hogy a főnökével szeretne összeismertetni, akit elhagyott a felesége és nyűgös egyedül. Persze nem így adta elő, lényeg, hogy találkoztunk, nekem tetszett. Igaz, hamar kiütközött, hogy én túl lelkis vagyok hozzá, ő nem szereti az ilyesmit. Néhány találkozás után, egyszer csak nem is beszéltünk meg következőt. Aztán engem valami arra késztetett, hogy megtegyek egy lépést, és én mentem oda hozzá. Hogy mit mondtam, fogalmam sincs már, de tény, hogy én voltam a kezdeményező. Ezt nemrég vissza is idézte a férjem, olyan módon, hogy ő már akkor, több mint 30 éve tudta, hogy a mi kapcsolatunknak nincs jövője, ezért nem keresett akkor. (Kár, hogy azt nem emeli ki, hogy valami miatt mégis belement, „hagyta magát”, lehet, hogy kényelmesebb volt neki? Ezt neki kell tudnia, mindenesetre ez is egy döntés volt részéről, ezzel neki kell szembe néznie.)

Na ezek után folytattuk. Úgy emlékszem, hogy a férjem ellett volna úgy, hogy nem élünk együtt, de amikor először nála aludtam, és reggel kocsival hazavitt, anyukám az utcán kiverte a balhét. Ezt azóta sem tudta a 6 éve már halott anyukámnak megbocsátani.

Tehát döntenünk kellett, mert édesanyám nem fogadta el ezt a helyzetet, választanom kellett és én a „kapcsolatot”  választottam. Tehát én költöztem a férjemhez.

Úgy gondolom kiemelhetem, hogy a kapcsolatunkban megint én hoztam meg a meghatározó döntést.

Anyukám egy idő után megbékélt a helyzettel. Ezért nagyon tisztelem az emlékét, nagyra értékelem. Ez nagy előnye a férjemmel szemben, hogy ő meg tudott bocsátani. Most már tudom, mennyi hasonló vonás volt, van bennük, ami nem véletlen. Mindketten értették-értik az érzelmi zsarolás, fenyegetés taktikáját, bár ez nem biztos, hogy jó kifejezés, mert lehet hogy nem tudatos - mindenesetre ez nem mentség. Egyikőjük sem tudott, tud egyedül élni. Most már tudom, hogy ez az önelfogadás, önszeretet hiányából eredhet. Mindketten rengeteget beszéltek, beszélnek, szinte nem ismerték-ismerik a csend jelentőségét, szépségét, kifejező erejét, … stb.  Amit még fontosnak tartok felsorolni, hogy anyukám is tele volt mindig panasszal és a férjemnek is mindennapos hosszú panaszlistája van. Ami ismét anyukám javára írható, hogy Ő nem volt viszont dicsekvős. Ez a férjemről sajnos nem mondható el. Ő olyan ügyes, hogy a panaszkodást és a dicsekvést mesterien tudja együtt művelni, amivel nap mint nap feszegeti az elviselhetőség határait. Még egy párhuzamot emelek ki kettőjükkel kapcsolatban, ami talán a legmeghatározóbb, hogy mindig valaki mást tartottak, tartanak hibásnak, szinte sohasem saját magukat. Ezzel elérkeztünk a felelősségvállalás kérdéséhez.

Hogy ne bonyolódjak túl hosszú fejtegetésbe, zárszóként arra hívnám fel a figyelmeteket, kedves sorstársaim, hogy merjétek vállalni döntéseiteket, feltételezem, hogy Ti is fontos döntéseket hoztok meg sokszor egyedül, sokszor más helyett is. Vállaljátok, ettől vagytok erősebbek mint a férfiak, csak merjetek új döntéseket hozni, ha erre van szükségetek. Ugyan önfeláldozóbbnak vagyunk teremtve férfitársainknál, ezt sem szabad túlzásba vinnünk. Mindig az önszeretet legyen az első!!!

Igyekszem rövidebb szüneteket tartani a jövőben.

 

· 2 trackback

Amit még szeretnék hozzáfűzni

2011.08.03. 09:27 | 51eske | Szólj hozzá!

Előző bejegyzésem folytatásaként el kell még mondanom, hogy elmentem egy ügyvédhez, hogy megerősítse azt, amivel a családsegítő jogi tanácsadója biztatott.

Hát ezzel aztán jól felkavartam a dolgokat megint.

Először is az ügyvéd, amikor nagyjából elmondtam az előzményeket, meg a kapcsolatunk jelen minőségét, rácsodálkozott, hogy ezt mennyi ideje bírom? Illetve nagyon kellett fegyelmeznie magát, hogy ne mondjon csúnyát rám, amiért ilyen naivan intéztem, vagy nem intéztem, a saját vagyoni helyzetem stabilizálását.

A legbiztosabb abban voltam, hogy mivel a férjem, az első feleségétől (aki 15 év házasság után hagyta el egy bőrönddel) 100 eFt-tal váltotta meg a lakás másik felét, és ugyanennyit kaptam a testvéreimtől meg anyukámtól annak idején, hogy lemondtam az anyukám házának a feléről. (Ezt a témát férjem szorgalmazta, eredetileg azt akarta, hogy adjuk el és kapjam meg az ár felét, ennek fejében rám íratja az ő lakása felét. Mivel ezt a családom nem szerette volna, ezért javasolták ezt a 100 eFt-os megoldást. Ezt ugyan kevesellte a férjem, de felajánlotta, hogy vegyünk egy autót a nevemre és akkor legalább az az enyém lesz. Megigényeltük, aztán meggondolta magát. Az ügyvédnek nem tudtam megmondani, hogy ezzel aztán mi lett, de a férjem közölte, hogy ő felvett 100 eFt kölcsönt és visszaadta nekem ezt a pénzt. Ekkor ugyanis még nem voltunk összeházasodva, bár együtt éltünk már.)

Édesanyám 2004-ben halt meg. Amikor eladtuk a házát, közel 3 MFt-t örököltem. Ez ugyan az én különvagyonom lenne elvileg, de mivel az én egyetlen és a férjemmel közös gyermekünk lakásába fizettem bele nagy részét (kisebb részét egy saját befektetésbe), ezért  ennek is el lett vetve a sorsa. Az ügyvéddel azzal váltunk el, hogy csak a lakás tetőterének  azóta történt beépítését lehet közösnek tekinteni, - meg persze a hétvégi házunkat, ami viszont az én nevemen van, de együtt voltunk, amikor építettük - tehát ezen érték felére tarthatok igényt.

Mikor hazajöttem, és megmondtam hol voltam, először is lekapott a férjem, hogy nem erről volt szó, hanem hogy idehívom az ügyvédet. Hiába mondtam el, hogy mindenben őt erősítette meg, tehát nem volt miért idehívjam, örültem, hogy nem kért pénzt. Nem hatotta meg ez az érvelésem sem. Sőt, mivel azt is hozzátettem, hogy nyugodtan elhívhatjuk még, hiszen úgyis többször emlegette, hogy végrendeletet szeretne írni, és mindkét szakember megerősítette, hogy mivel a férjemnek 3 gyermeke van, mindenképp rendezni kellene még életében az én vagyoni részemet.

Na, amikor a végrendelet szót kiejtettem a számon, úgy elborult az agya, hogy semmi közöm hozzá, és látja hogy én azt várom, hogy ő megdögöljön, és haljak meg én, és akkor legalább egyedül leszek a temetőben, hiszen úgyis ezt akarom.

Azt hiszem, csak azért viselem ezt az egészet ilyen normálisan, mert azt erősíti bennem, hogy igenis én normális és becsületes vagyok, és ha mégis bírósághoz fordulok, az nem a saját érdekemben, még nem is elsősorban a gyermekem érdekében fog történni, hanem az igazság érdekében.

Korábban azért is nem erősítettem meg soha a férjemet az elhatározásában, hogy végrendeletet írjon, mert annyira ismertem már, hogy nála minden bíróságot igazságosabbnak tartsak és bíztam benne, hogy ha erre kerülne a sor, az ő két gyermekével is meg tudnék egyezni.

Mindenkivel szót tudok érteni, normális hangnemben tudok beszélni, csak a férjemmel nem.

Ezzel még korántsem írtam le mindent a veszekedésünkből. Volt ott még a gyermekem kitagadása is.

Az is kiderült, hogy arra is megvan az elmélete pontos tervvel és kimutatással, hogy a tetőtér felét mi alapján tekintse szintén a magáénak az üzlethelyiséggel együtt, amit akkor alakítottunk ki, amikor a tetőtér beépült.

Ennyi bevezető után, akkor mindenkit kérek, aki olvassa, hogy támogasson engem, mert ebben a helyzetben kell nekem (mint állítólagosan 3 lábon állónak és harácsolónak) a bevételeimet olyannyira növelnem, hogy teljes anyagi függetlenségre tudjak szert tenni.

Addig is kérek mindenkit, hogy nézze a www.lyoness.hu -t, olvassa a blogomat: http://51eske.blog.hu és keressen skype-on: budazsu az azonosítóm.

Kérlek, csatlakozzatok rajtam keresztül a Lyoness-hez. Most kell ezt megtenni, amíg folyik a világpiac újrafelosztása. Már több mint 2 millió vásárló fogott össze annak érdekében, hogy a világ kereskedőit és szolgáltatóit olyan közösséggé kovácsolja össze, amelyben mindenki jól jár.

Találkozzunk itt és a Lyoness vásárlóközösségben.

 

 

 

Szeretnék gyorsabban fejlődni

2011.07.18. 12:30 | 51eske | Szólj hozzá!

Ami ma feldobott, hogy megkaptam az Életrevaló gyerek magazin újabb számát. Sajnos ez a második, egyben egyelőre az utolsó is, amihez hozzájutottam, de amit és akiket kaptam általa, az kárpótol.

Valamikor, valahogyan, kapcsolatba kerültem Alkér Orsolyával, a gyermekpénzügyek szakértőjével. Persze csak az éteren keresztül, de ez van.

Aztán egyszer csak jött tőle egy olyan ajánlat, amit a jelenlegi helyzetemben megengedtem magamnak, hogy éljek vele és ez az Életrevaló Gyerek próbatagság.

Igaz, tetszett volna az is, hogy jelentkezzek értékesítőnek, de erre sajnos néhány adottságom nincs meg.

Ezzel a próbatagsággal jár, hogy 2 számot küldenek a magazinjukból. A második érkezett ma meg, ez volt rám különösen nagy hatással.

Orsolya köszöntőjén kívül 2 cikket olvastam el.

Az első Jónai Éva Hováról szól, aki Magyarországon felvállalta az erőszakmentes, együttműködő kommunikáció elterjesztését (EMK),  aki angoltanárként és módszertani trénerként kifejlesztett egy minden érzékszervre ható angoltanulási módszert és ezzel bejárta a világot. Jónai Éva Hováról szól, aki „folyamatosan halad egy önismereti úton”, amit ki szeretnék emelni és követendő példának tartom, mert szerintem ez hozzátartozik egy ember fejlődéséhez.

Van a cikkben egy Gandhi idézet: „légy te a változás, amit a világban látni akarsz!”

Kiemelek még egy szép hitvallást Jónai Éva Hovától: „Tudom, hogy ha én megteremtem magamban belülről a békességet, elfogadást, megértést, akkor nem kell arra várnom, hogy másoktól jöjjön felém, és nem kell haragudnom a világra, ha nem jön felém.”

Nagyon érdekesen fejtegette a cikk, hogy hogyan lehet egyensúlyozni az önállóság és az együtt között.

„Az a nagy művészet a felnőtté válásban, hogy hogyan tudjuk a kettőt  integrálni, hogyan tudom megtartani a szabadságomat úgy, hogy belevigyem az összetartozásba.”

Most akkor elértem ahhoz a ponthoz, hogy megindokoljam, miért is annyira aktuális nekem ez a téma.

Előző bejegyzéseimből kiderül, hogy kapcsolatunk a férjemmel nagy fordulóponthoz érkezett. Ezt a mondatot leírtam ugyan, de nem igazán tudja visszaadni a valóságot vele.

Tulajdonképpen én értem el egy olyan ponthoz, amikor rájöttem, hogy kisiklott valami, vagy már fontosabb a függetlenségem, mint az összetartozás, vagy hogy szembe akarok nézni azzal a helyzettel, hogy kell-e nekem együtt lenni egy olyan társsal, aki mellett nem lehetek saját magam. Most pedig megkérdőjelezem az előző mondataimat, mert fogalmam sincs, mi az igazság.

Most keresem magamat és az igazságomat.

A másik nagyon érdekes beszélgetés Dr. Mérő Lászlóval készült. A tudós pszichológus, matematikus a magazin előző számában elkezdte hozzászólását a kérdéshez: Van-e olyan, hogy helyes értékrend?

Mindjárt a cikk elején leírt a Tanár úr egy olyan kérdést, melyet sokszor feltettem magamnak, hogy hátha az ami elromlott, miattam romlott el. Szerencsére már tudok rá válaszolni, hogy mivel párkapcsolatról van szó, a pár kettőt jelent, nem vállalhatom magamra az egészet. Ha ezzel magamra maradok, mármint ezzel a fejtegetéssel, akkor sokkal nehezebb dolgom van. Márpedig úgy néz ki, hogy ez a helyzet. Hiába kértem, hogy ismerjük el, mindketten hibáztunk, meg mindkettőnknek igaza is volt sok tekintetben, de a lényeg, hogy a kapcsolat nem működik, vagy egyáltalán nem úgy, ahogy kéne, tehát átértékelésre, minőségi változásra szorul. Vagyis, ha nem működik együtt, akkor ketté kell válni abban, amiben lehet, és meg kell erősödnie abban, amiben nem tudunk elszakadni.

Visszatérve a cikkre és benne Dr. Mérő Lászlóra, nagyon tetszett minden kérdésre adott válasza és azt emelném ki belőle saját családunkra és majdnem felnőtt, pszichológia szakos lányomra vonatkozóan, hogy kívánom magunknak, hogy sikerüljön szülőkként rendbe tenni saját sarunkat, hogy gyermekünk kellő értékrend mintával  rendelkezzen a felnőtté válása folyamatában.

Végezetül kitérnék még arra, hogy sajnos a továbbiakat már nem tudom felvállalni, hogy a magazin rendszeres olvasója legyek. Az első „próbaszám” után ezt meg is írtam Orsolyának, hogy lemondom a próbatagságom, egyben közöltem azt is, hogy igazságtalannak tartom a szankciót, miszerint a lemondással együtt jár, hogy többé nem lehetek tag.

Válasz még nem jött, pedig a lemondásomat már meg is ismételtem. Annak idején a próbatagságra való jelentkezést viszont visszaigazolták, ezért is várom el, hogy akkor a lemondást is tudomásul kéne venniük. Nem akarom, hogy előálljon az a helyzet, hogy hozza a futár a harmadik csomagot, ami már több mint 20 eFt lenne, és vissza kell utasítanom. Néhány nap múlva harmadszorra is le fogom mondani, ha addig nem kapok visszaigazolást.

Remélem sikerült méltó módon bemutatnom és elismernem az Életre  Való Gyerek magazin III. évf. 6. és 7. számát, melyet  az Életrevaló Gyerek próbatagságért kaptam.

· 1 trackback

Szeretnék hatékonyabb lenni a körülményeim változtatásában

2011.06.16. 22:19 | 51eske | Szólj hozzá!

Sokáig nem írtam, mert zajlik bennem a változtatni akarás.

Kötöttem egy új megbízási szerződést a hétvégi ház eladására. Mivel ez az én nevemen van, előhozott új beszédtémát közöttünk.

Elkérte a férjem a szerződést és közölte, hogy rosszul jártam el de nagyon, mert ha nem lesz rajta ő is, akkor nem fog hozzájárulni az eladáshoz, mert hogy a nyaralónak a fele tulajdona őt illeti meg.

Ez jó alkalom volt rá hogy megkérdezzem, hogy a lakást még mindig egyedül a saját tulajdonának hiszi?

Határozott igennel válaszolt. Én pedig ugyanilyen határozottan kijelentettem, hogy szerintem meg annak a fele engem illet, 15 év házasság a feltétele.

Meglepetésemre jól reagált és azt mondta, hogy ha bebizonyítom, akkor természetesen ő elismeri. Azt nem mondtam, hogy ezt jogi tanácsadáson mondták nekem.

Azt is mondta még, hogy még mindig azt szeretné, ha helyreállna a házasságunk, de nem érti miért épp most találtam ki ezt az egészet.

Szóval szerinte ez kitaláció, semmit nem fog fel abból, hogy ez a helyzet nekem konkrétan az egészségemet veszélyezteti. Erről a témáról nem írok többet, mert tudom, hogy minél kevesebbet kell rá gondolnom. Egyre sűrűbben figyelem az egyenletes légzésemet, hogy ezzel is a megelőzést szolgáljam.

Másnap előhozakodott azzal, hogy amit a közös számlánkon lekötött (mert ez volt a leginkább költségkímélő megoldás) sürgősen a saját számlájára akarja átrakatni, és ha nem intézkedem, akkor legfeljebb Lacival bekísérteti magát a bankba.

Kifejtette újból, hogy mielőbb meg akarja szüntetni a közös számlát, vagy ha kiszállok belőle, neki úgy is jó.

Nem hagyta ki felemlegetni megint, hogy mekkora jót tett, amikor beleegyezett a személyi kölcsönömbe hogy a nyugdíjamat fel tudjam emeltetni.

Visszakérdeztem, hogy ha Lacival be tudna menni a bankba, akkor velem miért nem? Egyébként meg ez nem lenne ciki neki? Ugyanis a végsőkig titkolni akarja, hogy a padlón van a kapcsolatunk.

Erre kicsit megenyhült és úgy tért ki, hogy nem akar ezzel is engem terhelni, de ha bemegyek és elintézem úgy ahogy máskor is szoktuk, az neki megfelel.

Még enyhén szólva meglepett azzal, hogy a legutóbbi akciójával kapcsolatban, amikor pénzt kért a lekötött betétjéből, teljesen meghazudtolt. Magyarul letagadta, vagy nem emlékezett rá, hogyan történt.

Rendkívül rossz hatással vannak rám ezek a bizalmatlansági kitörései. A legérzékenyebb pontot találja el ilyenkor.

Ilyenkor gőzerővel hasít a felismerés belém, hogy nincs nekem szükségem arra, hogy állandóan gyanúsítgasson, nekem pedig védekeznem kell.

Amikor megegyeztünk, hogy intézem ahogy szoktuk és lehet, hozzátette, hogy ideadják nekem az iratot hogy hozzam haza aláíratni, mert megbíznak benne a bankosok. Szerintem meg bennem kell ahhoz megbízzanak, hogy ideadják hazahozni aláíratni.

Amikor eljöttünk, nagyon megtisztelő volt a fiókvezető helyettes és csoportvezető bíztatása, hogy tegyek lépéseket a hivatásos gondnokká váláshoz, mert nekem való hivatás. Minden ellenérvemet megcáfolták és végül el is végeztem a tanfolyamot és feliratkoztam, hogy üresedéskor értesítsenek.

Azt gondolom, hogy a legjobban az ilyen kliensektől féltem volna, mint a férjem. Nem is akarok ezzel tovább foglalkozni.

Az ingatlanközvetítő Icuka, (A neve elgondolkodtat, mennyi Ica és László van az ismerőseim között. Mennyire véletlen ez?) ami külön jó, hogy üzletileg van hasonlóság a gondolkodásunkban, sok mindenben benne van, nyitott. Ajánlottam neki a pénzgyűjtő kártyát. Még visszatérünk rá. Ő is ígért valamit.

Most tanácsot szeretnék kérni

2011.05.23. 11:27 | 51eske | 2 komment

Szeretnék tanácsot kérni.

Amit most a legjobban szeretnék, hogy tanácsot adjon valaki. Még találóbb lenne hirdetést feladnom a következő szöveggel: „jóbarát kerestetik”. Hogy egyáltalán legyen valaki, aki tanáccsal lásson el. Ugye lehetetlent kérek? Mert ha megtaláltam volna már magamat,  a békémet, a személyiségemet, akkor ezeket mind megadnám magamnak. Én pedig elfogadnám mindenféle kétely, kérdés, kritika nélkül. Ebből következett volna, hogy anyagi függetlenségre is szert tudtam volna tenni.

Most eltekintek az előző  üzleti téma folytatásától, mert most azt kell kiírnom, hogy milyen dilemmáim vannak. Szinte állandóan. Hogy mennyire vagyok jó? Ezt párszor már megfogalmaztam a lányomnak, aki mindig kijavít, hogy nem elég konkrét. Először ő sem értette, miért kérdezem ezt, de aztán igyekeztem megnyugtatni, hogy ezt nem az önsajnálat mondatja velem, hanem valóban komolyan izgat ez a kérdés.

Na ebben lenne jó a segítség. Kitől is jobb híján? Hát természetesen a legjobb barátomtól.

Na vegyük sorra ki is az. Én nem, mert az elején leszögeztem, hogy még nem tartok ott, hogy én legyek a saját legjobb barátom.

Ki a következő? Az egyetlen gyermekem, az én jó és okos lányom. Igen ám, de mi még függünk egymástól, vannak össze nem egyeztethető érdekeink. Itt elsősorban arra gondolok, hogy mindent nem beszélhetek meg vele. Nem azért, mert nem tudna bármiben tanácsot adni, hanem azért, mert van amiben nem kérhetek és ő sem adhat tanácsot nekem. Pont.

Most jön a bökkenő, hogy ezzel a felsorolásnak vége.

Itt van a legnagyobb űr. Van ugyan férjem, 30 éve, akit nem nevezhetek barátomnak, mert nem bízik bennem. Mert nem elfogult velem. Mert nem tisztel. (Azt nem mondhatom, hogy nem szeret, mert nem tudom. Soha nem mondta. Persze ez sem jelent semmit. Attól még szerethet a maga módján, vagy valamit bennem. Na igaz, ezt néhányszor mondta még évekkel, vagy talán már évtizedekkel ezelőtt, hogy egy valamit szeret bennem. De ehhez az én lelkemnek nincs sok köze.) Mert félnem kell tőle, ezáltal nem bízhatom rá gondolataimat. Mert nem tudunk beszélgetni egymással. Mert hiába mondom mire van szükségem, vagy nem érti meg, vagy nem érdekli. Mert, mert, mert stb..

Szóval végérvényesen  bebizonyosodott, hogy a házasságunk nem működik. Nem voltak meg a biztos alapjai sem, az igaz, de kettőnk döntése volt, hogy ennek ellenére megpróbáljuk, mert szükségünk volt egymásra. Kölcsönösen. Ezzel a kölcsönösség nagyjából ki is merült. Ma már csak neki van szüksége rám. Mint ápolóra, mint segédmunkásra, mint takarítóra, mint szakácsra, mint felszolgálóra, mint titkárnőre, mint társalkodónőre, mint.. mint… stb.

Megfogalmaztuk már mindketten, egymásnak is, hogy feloldhatatlanok az ellentéteink.

Én most, amikor már nem tudok együtt lenni vele, arra kértem, hogy értékeljük át a kapcsolatunkat, lazítsunk rajta, és csak mint közös gyermekünk szülei maradjunk szövetségben, meg mint két értelmes ember, akik segíthetik egymást továbbra is, de már szabadabban. Tudom, hogy nem fogalmaztam elég konkréten, mert a félelmem tőle, visszatartott ebben. És ez a félelem jogosnak bizonyult. Azóta is minden nap tesztel, ki akarja húzni belőlem, hogy mik a távlati terveim. Mondjam meg, vele maradok-e, vagy itt hagyom. Tudja, hogy rossz nekem vele, és azt is tudja, hogy elhagynám, ha lenne hova mennem. Ismer is annyira, hogy tudja, nem vagyok harcos típus. Mivel szerinte nekem semmilyen anyagi követelésem nem lehet az ő „vagyonából”, marad az, hogy sakkban tart. Vagy lelépek egy szál bőrönddel, vagy kiszolgálom őt, aki már beteg. Minden nap számon kéri, miért nem mosolygok. Nyaggat, hogy szóljak hozzá, mindegy mit, csak beszéljek. Én már erre nem vagyok hajlandó. Hívom ebédelni, kérdezek, ha feltétlenül kell, szólok ha elmentem valahova stb. Ezt is egyre óvatosabban, mert ha hazajövök, azonnal faggatni kezd, illetve keresi az okot, amiért beszélhet és beszéltethet. Nekem pedig ez olyan nehezemre esik, hogy csak színjátékkal tudnám normális hangnemben közölni vele a mondandómat. Olyannyira kiábrándultam belőle és annyira meguntam a silány, sekélyes beszédet, aminek a beszélgetéshez semmi köze. Csak annyit tudok szólni hozzá, amennyit muszáj. Erőszakot kell elkövetni magamon.

Őszinte életet akarok. Vállalni a felelősséget magamért. Azt akarom, hogy ő is vállalja a felelősségét. Azt akarom, hogy ő is ismerje el, hogy mindketten hibáztunk és mentsük ami menthető.

Azt is akarom, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Nekem most nélküle jobb.

Vállalnám, hogy ha a városban maradok, rendszeresen segítek neki. Ha nem maradok a városban, akkor is tarthatnánk a kapcsolatot emailben, úgy is tudnék neki tanácsokkal segíteni.

Ő viszont nem enged a 21-ből. Szerinte nekem házastársi kötelességem őt ápolni, kiszolgálni.

Nagyon belemerültem ebbe a témába, amiből látszik, hogy nekem most ez a legaktuálisabb. Amíg ezt nem teszem rendbe, nem tudok vállalkozásba fogni. Mert mindenhez pénz kell. Pénzem pedig nincs, csak mínuszos A hitelünk. Hiába van jelentős vagyonunk, azt magáénak vallja és nem akarja megosztani velem. Egy jelentéktelen alamizsnát lenne hajlandó odadobni nekem. Én rugalmas vagyok, hajlandó lennék sok mindenre, az 50%-hoz sem ragaszkodom, pedig szerintem jogom lenne hozzá.

Abban is benne lennék, hogy mindent itt hagyjak, ha lenne hova költöznöm. Viszont részben nincs, másrészt a józan eszem azt diktálja, hogy ennél többet érdemelnék magamtól, mint hogy ilyen helyzetbe hozzam magam. Ráadásul ugyanúgy cserbenhagyásként élné meg a férjem, tehát erkölcsileg semmit nem nőnék a szemében azzal, ha meghagynám a saját fészkében. Ugyanúgy elmerülne az önsajnálatban.

A kör bezárult.

Egyelőre marad az, hogy fejlesztem magam, tanulok és „mantrázok”.

Valakinek tippje?

Hogyan szeretnék másoknak segíteni

2011.05.12. 20:39 | 51eske | Szólj hozzá!

Előző bejegyzésemben elárultam, hogyan gyűjtök pénzt vásárlásaimmal és szolgáltatások igénybevételével.

Most elárulom, hogy ez a kör a Lyoness vásárlói közösség, mely megkapta a nemzetközi  ISO minősítést és a TÜV bizonyítványt „Ellenőrzött szolgáltatású vásárlóközösség igazolt árelőnnyel/cashback” kategóriában. A Lyoness mint svájci központú cég 2-27 % közötti engedményt alkudott ki több mint 18 000 termékpartnernél, 1 % ellenében. Ennek az 1 %-nak a tizedrészét fele-fele arányban a Gyermek és családalapítványának nemzeti illetve nemzetközi tagozata kapja.

A kialkudott engedményt a termékpartner elutalja a saját országában működő központi holdinghoz, amely 0,5%-ot az ajánlóknak és az  ő szponzorának utal, a többit teljes egészében visszaosztja a vásárlóknak. Mégpedig 2 részben. 1 vagy 2  %-ot az utalványszámlára (melyről további vásárlásokat lehet végrehajtani), a többit pedig a hűségszámlára utalja.

Na innen kezd érdekessé válni, mert a hűségszámlán lévő összegek gyűlnek, gyűlnek, majd önálló életre kelnek és egy pénztermelő folyamat részévé válnak. Ha eddig eljutsz, na itt kezded megérteni, hogy jó helyen vagy, és ezentúl arra fogsz törekedni, hogy minél előbb legyenek Neked is ilyen „pozícióid”. Nem kell azért kétségbe esned, hogy ha gyarapodni akarsz, akkor meg kell vegyél mindent, még azt is amire nincs szükséged, annál inkább megveheted az „időt”. Ugyanis az idő az pénz, mint ahogy a régi mondás is tartja.

Utaltam az ajánló és szponzor kifejezésekre, melyek direktet és indirektet jelentenek a közösségen belül. Amennyiben megosztjuk másokkal ezt a lehetőséget, úgy 2 mélységben minden vásárlásuk után megkapjuk a 0,5 %-ot. Korlátozva pedig nincs, hogy ez hány magánszemély vagy gazdasági társaság, illetve iskola, de akár önkormányzat is lehet. Ez már a segítés kategóriája. Először segítünk magunkon, aztán továbbadjuk az ötletet és ezzel a direkt és indirekt ugyanígy segíteni tud saját magán és másokon.

Elhiszed nekem, hogy ezek a fél százalékok „többszörösét” kitehetik a  saját vásárlásaid visszatérítéseinek?

A történetnek itt még nincs vége, de ez már a következő bejegyzés témája lesz.

Találkozzunk legközelebb ugyanitt.

 

Ahogyan szeretek pénzt gyűjteni...

2011.05.02. 19:25 | 51eske | Szólj hozzá!

Tehát az egyik leghasznosabb tevékenységem, amikor pénzt gyűjtök a szükségszerű vásárlásaimmal és szolgáltatások igénybevételével.

Ha nem ismered a módszert, de szeretnéd megismerni, akkor először is kérlek olvasd szorgalmasan a blog bejegyzéseimet.

Ha vásárolni készülsz, vagy bankkártyával vásárolsz, az ugyebár úgy működik, hogy vagy kiveszel az automatából illetve a bankodból készpénzt, vagy terminál segítségével az üzletben kifizeted amit vásároltál. (Természetesen ehhez elengedhetetlen, hogy folyószámládon legyen egyenleg)

Én a továbbiakban egy olyan kártyáról beszélek, amit ha használsz, akkor pénzt gyűjthetsz vele a folyószámládra. Következésképp egy bizonyos  idő után, ha már elegendő gyűlik ahhoz, hogy megvedd amit szeretnél, akkor bekapcsolódsz abba a folyamatba, amit az imént elsoroltam.

Újabb vásárlásaiddal megint csak további újabb összegeket gyűjthetsz bankkártyádra. És ennek  nincs vége, amíg csak vásárolsz. Erről jut eszembe, hogy ma már vásároltál? Ha már ettél, telefonáltál, autóba ültél, stb., akkor ha nem is ma, de tegnap vagy azelőtt biztosan vásároltál.

Következő bejegyzésemben abba is beavatlak, hogyan tudsz pénzt gyűjteni ismerőseid vásárlásaival is. Igaz, ez már befektetéssel is járna, de tudod, valamit valamiért. Egy vállalkozáshoz pedig az kell, hogy megérje. Ha be tudom Neked bizonyítani, hogy megéri, akkor érdekel?

Találkozzunk legközelebb is!

Aktuális témám

2011.04.25. 21:23 | 51eske | Szólj hozzá!

Kéthetes lemaradásban vagyok, mert ennél is fontosabb dolgom akadt: TANULÁS

Most van némi lazítás a tanfolyamon, meg a Mennyei prófécia elolvasásával is kész vagyok. Továbbá itthon volt több mint egy hétig a lányom, ez is megsokszorozta az erőmet.

Azért rövidebb leszek, mint az eddigi írásaim.

Az egyik, amit már nagyon meg akartam írni és kiegészítése is a Példaképeim c. írásomnak, hogy Eric  Robins, az orvostudományok doktora megfogalmazta azt, ami engem évtizedek óta komolyan foglalkoztat. Konkrétan azt, hogy akik boldogtalanok, betegek, szenvedélyek rabjai az ismerőseim, rokonaim között, mindannyian érzelmi problémákkal vannak elfoglalva.

A másik nagyon jelentős lépcsőfok az, hogy elkezdtem olvasni Eckhart Tollétól a Most hatalmát. Illetve még csak az előszón vagyok túl, de máris túlcsordult a lelkesedésem.

Tulajdonképpen el is értem mai  mondandóm lényegéhez, vagyis ahhoz, hogy néhány éve az ENERGIA, mint téma tölti be életem legjelentősebb részét. Úgyis, mint hiányérzet, úgyis mint ami túl tud bennem tengni, attól függően milyen épp az aktuális „Hangulatom”. Azért tettem idézőjelbe, mert nem jut találóbb kifejezés eszembe.

Ígéretemhez híven mára csak ennyi. A továbbiakban igyekszem sűrűbben jelentkezni.

Példaképeimről

2011.04.12. 17:25 | 51eske | 3 komment

Először arról írtam, mit imádok csinálni, másodszor arról, mit imádnék csinálni. Ma másfajta megközelítésben mutatkozom be: milyen imádnék lenni?

Szeretem a közmondásokat, sok bölcsességet tartalmaznak. Egy a sok közül adta az ötletet. „Madarat tolláról, embert barátjáról”

Megkísérlem, hogy példaképeimet (illetve közülük néhányat) felsorolva mutassak rá a törekvéseimre.

   Kezdem a legutóbbi „szerzeménnyel”, mert ami mostanában történik, azt jobban be tudom még időrendbe sorolni,  a régebbieknél már ez nem fog menni csak nagyjából.

Összehozott a sorsom Vidi Ritával, akitől rengeteg megerősítést kaptam, pozitív biztatásokat és szinte hihetetlen mennyiségű információt, ami még sok időbe és energiába fog kerülni, hogy eligazodjam benne és hasznosítsam.

   Nyugdíjas lévén az ősszel be tudtam iratkozni a Szent István Egyetem helyi tagozatán, nyugdíjas akadémia keretében  egy jóga-természetgyógyászat tanfolyamra, mely jelenleg is tart. Még 3 alkalom lesz. Ezen ismertem meg Dr. Pécsi Huszár Ildikó orvost és áyurvédikus gyógyítót. Ő tartja és engem első alkalommal magával ragadott varázslatos egyénisége, Magyarországon egyedi tudása, szerénysége, stb…

   Szintén a jelenhez kapcsolódik Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki, akinek ha tehetem minden adását megnézem. Ő az energia és pszichológia témában keltette fel az érdeklődésemet és nem utolsósorban szintén magával ragadó megjelenése révén. Csak a Barátok közt c. sorozatot nézem a Tv-ben ezenkívül rendszeresen. Az energiához meg kell még említenem Az élő mátrixot és hogy az energiára úgy is tekintek mint a jövő gyógymódjára.

   Néhány hete sikerült meghallgatnom Prof. Dr. Bagdy Emőke egy előadását, ami végérvényesen elkötelezett arra nézve, hogy  hitelessége megkérdőjelezhetetlenné vált számomra a pszichológia terén.

   Valamivel korábban szintén személyesen részt vehettem 2 rendezvényen, melyen Dr. Angster Mária pszichiáter, a családállítás  tudomásom szerint első számú  mo-i szakembere volt rám nagy hatással.

   A témánál maradva nem sokkal előtte sikerült megismerkednem helyben Buhalla Edina kineziológussal, aki szintén dolgozik a családállítás módszerrel is. Neki is rengeteget köszönhetek, túl azon, hogy sok új ismerettel lettem általa gazdagabb, nehéz helyzeteimben önzetlen segítséget nyújtott hasznos tanácsaival, útmutatásaival.

   Ebben a szakaszban  összekapcsolva említem Dr. Ranschburg Jenőt, akinek halála óriási veszteség, Popper Pétert (szintén sajnálatos, hogy már nincs az élők sorában), Dr. Vekerdy Tamást és Dr. Csernus Imrét, valamint Müller Pétert, aki ugyan hivatását tekintve nem tartozik közéjük, de ő egymagában is rendkívüli ember és rendkívüli író. Ők mind nagy hatással voltak rám írásaikkal.

   Kicsit kapcsolódik előzőekhez  Spitzer Gyöngyi Soma, aki kezdetben, vagy húsz évvel ezelőtt nem volt egyértelműen a kedvencem, túl felforgatónak és harsánynak ítéltem meg, de olyan erősen hatott rám a magabiztossága és ahogy meg tudta fogalmazni az igényeit, hogy ezek kitörölhetetlen lenyomatot hagytak bennem.

   Nagy csodálója vagyok Bíró Icának és külön köszönet neki A megújulás titkai (A test- és lélekszépítés bibliája) c. könyvéért, melyet ajándékba vettem a lányomnak, de az én egyik kedvenc olvasmányom lett. Ő megmutatja, hogy a test szépségét hogyan lehet megteremteni.

   Ha már a szépségnél tartunk, akkor ide kívánkozik Pataky Ági neve, aki számomra a mindenkori legszebb, legelegánsabb, legtitokzatosabb, legkomolyabb és mára a legsikeresebb Nő Magyarországon.

   Ha már nő és szépség, sokban ellentéte az előző példaképemnek, talán mégis megtehetem, hogy itt emelem ki Teréz anya belső szépségét, az örök szeretetet, amivel oly nagy szolgálatot tett az egész emberiségnek.

   Utoljára hagytam Joe Cockert, a kedvenc énekesemet, aki évtizedek óta tartja ezt a helyet a szívemben és talán még ezt az is táplálja, hogy volt mélyponton is, amiből ki tudott jönni, ezáltal egy kicsit a megújulás mintaképe számomra.

   Ez mint végszó azt is jelképezi, hogy én is egy megújulási folyamat jelentős állomásánál vagyok jelenleg.

   A legvégére pedig Nóra lányomat hagytam, aki remélem nem az én, hanem a saját álmait fogja megvalósítani, ha  igazi Nő lesz, jó Ember és talán gyermekpszichológus.

Álommunka

2011.04.09. 15:51 | 51eske | Szólj hozzá!

 

Az első részben azt kezdtem el, hogy mit imádok csinálni, most pedig átugrom arra, amit imádnék. Ehhez kicsit vissza kell mennem az időben. Amikor megszülettem, már volt 2 féltestvérem, lányok, egy édes bátyám és nővérem, azonkívül kettőjük között született még egy lánytestvérem, aki 1 évesen meghalt. Csupa lány és 1 fiú. Majd jöttem én. Nem akartak, de lettem, ráadásul lány. Hogy ettől-e vagy genetikusan, lényeg, hogy nem lett mellem. Még akkora sem, hogy a legkisebb melltartót megtöltse. Nemrég hallottam, hogy az ölelés az, ami képes nagyobbá tenni, de ebben sem volt elég részem.

Ez a testi adottság elég frusztrációt okozott évtizedeken keresztül. Előbb szivacsos melltartó, majd több mint százötven injekció (valami hormonszerű), közben a doki próbálta helyretenni az elmémet, hogy ne legyen ez olyan fontos számomra, ettől lehet gyermekem is és még szoptathatom is, meg különben is, van akinek az ilyen tetszik. Nem kért honoráriumot sem, csak az első rendelési díjat. Utána azt mondta, majd ha végeztünk és eredmény lesz. Hát addig jártam, amíg meg nem untam és rá nem jöttem, hogy ez már így marad.

Gondolom nem árulok el nagy titkot vele, hogy a fiúkat nem nagyon engedtem közel magamhoz. Olyan 14-15 éves koromban aztán tánciskola után megismerkedtem egy fiúval. 2 évvel volt idősebb nálam. Olyan 4-5 évig jártunk együtt, néhány kisebb szünettel, amikor megunta, hogy nem engedem egész közel magamhoz. Helyes is volt, meg szeretett is, de ez kevés volt. A félelmem anyukámtól, meg az elégedetlenség magammal erősebbnek bizonyult. Egyszer végleg megelégelte, ő igazi kapcsolatra vágyott.

Ki lehet számolni, hogy a legszebb korban voltam ekkor. Érettségi után dolgozni kezdtem. Délután haza, kerti munka, kézimunka, Tv., stb. Meg anyukám és a „nyomorunk”. Az idő csak telt, semmi nem történt. Évekig meg sem környékezett senki, én sem kerestem az alkalmat. Volt 1-2 halvány próbálkozó, azokat hamar lepattintottam. Megkezdődtek a gerincemmel és az epémmel a gondjaim. Végül 29 éves voltam, amikor egy volt kolléganőm felhívott, hogy össze akar ismertetni a főnökével, akit otthagyott a felesége és szerinte nekünk egymásra van szükségünk. Már első napokban megmutatkoztak olyan felfogásbeli különbségek, melyek mindkettőnket zavartak, de magam is csodálkozom rajta, hogy én voltam az aki nyomatékosította, hogy ettől függetlenül próbáljuk meg. 1 hónap elteltével hozzá is költöztem, mert anyukám kiverte a balhét az első nála töltött éjszaka után. A férjem még 30 év után sem felejtette el neki, pedig szegény anyukám már több mint 6 éve halott.

A sok konfliktusunk – főleg anyagi természetű és a személyiségünk meg az érdeklődésünk különbözősége okozta – ellenére együtt maradtunk, lett egy okos és szép lányunk, akit valóban még szoptatni is tudtam. A mellem a házasságunkban nem okozott problémát. Sokkal inkább az, hogy nem volt semmilyen ruhatáram, főleg nem olyan, amely ellensúlyozta volna ezt a hiányosságomat.

Több mint 2 éve nyugdíjas vagyok, munkahelyem megszűnt és ekkor kezdtem  el ízlelgetni a szabadságot. Tanulni, fejleszteni magam, új munkalehetőségekre koncentrálni. Elmélyülni jobban a pszichológiában, személyiségfejlesztésben. Az első önismereti kurzuson szemben találtam magam az elnyomott vágyaimmal. Nemrég tovább kutakodtam és kiderült, hogy ha kellő önelfogadással rendelkeztem volna annak idején akár erényt is kovácsolhattam volna a hiányosságomból. Én lehettem volna az első olyan modell, akinek szinte nincs melle, de a megfelelő akarattal, kitartással, stílussal, utat és hitet mutathattam volna sorstársaimnak is.

Tegnap kaptam egy internetes címet, a felezz.hu-t, ahol megakadt a szemem egy olyan hirdetésen, hogy féláron, azaz 10.000 Ft-ét vállalják a gardrobom rendbetételét. Hát, „de jót nevettem, mikor megszülettem jelszóval gondolkodóba estem. Idén 60 éves leszek, és nemhogy gardrobom nincs (illetve a vágyaim között régóta), de változatlanul ruhatáram sem. Mit is vizsgáltathatnék át. Nekem gyökeres változás kell ebben is. Meg kell találnom azt a stilisztet, akinek megfelelő kihívást jelentek, fel tud öltöztetni úgy, hogy ezzel segítsek a korombeli nőknek is. Súlyom a leánykori kb 47 kg, magasságom 161 cm, a lábam elég jó, hajam festem, ráncaimat vállalom, amit a krém meghagy, mosolyogni tudok és festem a szemem tizenéves koromtól. Egy fodrász, egy kozmetikus egy divattervező és egy jó fotós csodákat tudna velem tenni. Hihetetlenül szorgalmas is vagyok és kitartó. Abban amit szeretek és amit elvállalok. Mert csak azt vállaltam mindig, amire képesnek tartottam magam. Ez persze mindig hagyott kívánni valót maga után, tehát nem kerestem agyon magam, a férjemnek meg nem volt fontos a nőiességem és az, hogy a tenyerén hordjon. Rengeteget tudnék adni a korombeli nőtársaimnak is ha meg tudnám valósítani ezt az elképzelésemet. Nagyon tudok lelkesedni.  Megmutathatom, hogy van élet 60 körül is.

„Brrrrrrr!”  Zsuzsa! Ébresztő!

 

Beszélgetősdi

2011.04.09. 14:06 | 51eske | Szólj hozzá!

 

Kezdetnek azzal indítok, hogy mi az, amiket imádok csinálni. Az, hogy a folytatás mi lesz, fogalmam sincs, mivel nagyon változó a hangulatom. Az is lehet, hogy "amit ma megírok, azt holnap kitörlöm", mert elégedetlen leszek vele. Ezt elkerülendő, talán az lesz a legjobb, ha holnap már nem olvasom újra.☺

Akkor vágjunk bele. Szóval a legjobban a lányommal imádok beszélgetni. Amióta megszületett. Persze ha  jól belegondolok, már előtte  is csináltam, amíg „pocaklakó” volt. Ennek már több,  mint 24 éve. Kezdetben elég egyoldalú volt ez a beszélgetés. Aztán már válaszolt. Igaz, más nem értette, esetleg csak  látta, de nekem elég volt. Majd jött, egy szintén egyoldalú korszak, amikor úgy csinált, mintha ő nem értette volna, hogy mit mondok. Vagy csak nem akarta. Mindegy, türelmem volt, így ismételgettem, mivel az ismétlés a tudás atyja. A végén csak megértette, vagy belátta, hogy komolyan akarom amit akarok és így előbb-utóbb  megértettük egymást. Amikor elmúlt másfél éves, beszélni kezdett. Szépen, szinte azonnal érthető volt, nemcsak nekem, hanem másnak is, mert magyarul és helyesen beszélt. Egyetlen olyan szó volt, egy r betűs, amit kezdetben picit nyakatekerten ejtett, sajnos maga a szó kiment a fejemből.

Na ezzel megkezdődött a kérdezős korszak. Mindenhol. Ha feliratokat látott, főleg, nagyon szorgalmasan kérdezett. Ettől megtanulta a betűket és mielőtt iskolába került, tudott olvasni. Persze ez azt eredményezte, hogy kicsit unatkozott órákon.

Egy időben azzal szórakozott, főleg fürdés közben, amikor szerette, ha olvasok neki -  mivel fejből nem tudtam mesélni, - hogy szemben ültem vele, neki fejjel lefelé a könyv és elkezdte úgy olvasni, hogy a szöveg fejjel lefelé volt. Egy ideig elszórakoztunk ezzel a technikával.

Nem tudom mikor kezdődött, de egyszer csak elkezdtem én tanulni tőle, és ez a mai napig így van. Szeretném, ha ez kölcsönös maradna. Büszke vagyok rá. Remélem néha Ő is rám.

Sok hasonló van az érdeklődésünkben. Főleg, mióta pszichológia szakra is beiratkozott. Ez a kedvenc területem.

Már a szociális munka szakon is ajánlott nekem könyveket, az első szakkönyv a Mérgező szülők volt amit az ajánlására elolvastam. Nagyon meghatározó élmény volt. Legutóbb, pár napja amikor fönn voltam Nála, egy cikket olvastam a Mindennapi pszichológia folyóiratok közül az egyikből, prof. Dr Bagdy Emőkétől. Nem is voltam hajlandó másba belefogni, nehogy lerontsa a hatást.

Ma is sokat beszélgettünk. Illetve én kérdeztem, helyesebben tanácsot kértem tőle. És tudott adni.

Mire hozzá akartam kezdeni a házi feladathoz, nagyon tanácstalan és zaklatott  lettem. Nem tudtam hogy kezdjek ehhez a blogíráshoz.  Mindig alá is húzza pirossal, lehet, hogy még leírni sem tudom helyesen, nemhogy megoldani. Gondoltam egy merészet, beírtam a Google-ba, hogy „Hogyan és hol kezdjek el blogot írni?” Kiadott egy csomó találatot. Már a másodiknál azt  a választ kaptam, hogy ”Szerintem sehol, mert nem sokra menne a világ még egy írástudatlannal.”

Szerintetek milyen hatással volt ez a béka fenekében lévő önbizalmamra???

A legelső  gondolat ami eszembe jutott, az volt, hogy „Bocs, hogy élek”.

De Nóra meg tudott vigasztalni és tudott adni tanácsot is.

Mára ennyi, mert abba kell hagynom az írást. Igaz úgy indítottam, hogy miket imádok csinálni, de ebben az első irományban csak 1 téma lett végül. Nehéz elszakadni, ha az egyetlen gyermekem van a napirenden. Szó szerint is, merthogy a felnőtt kor küszöbén táncol. Nemrég örömmel hoztam a tudomására, hogy milyen sokat önállósodott és egy adott szituációban mennyire felnőttként foglalt állást.  Erre, nem fogjátok elhinni mit válaszolt. „Szerintem anya meg te kezdesz felnőni.” Idő kellett mire felocsúdtam, de aztán rájöttem, hogy milyen igaza van. A felnőttség sem életkor függvénye, hanem a fejlettségé. Aki akar, az pedig fejlődik. Márpedig én akarok és ennek meg kell legyen az eredménye is. Ha úgy érzem, hogy még nem nőtt fel a gyermekem és már meg kellett volna történnie, az csak abból eredhet, hogy még nálam sem történt meg teljesen.

Itt a vége,fuss el véle!

süti beállítások módosítása